NAGY BARBARA: SÖTÉT ERDŐ, SÖTÉT VÍZ
Az INDA Galéria szeretettel meghívja
NAGY BARBARA: SÖTÉT ERDŐ, SÖTÉT VÍZ
című kiállításának megnyitójára 2025. szeptember 10-én, szerdán 18 órára.
Megnyitja: Földényi F. László, esztéta
A látás kereszteződése című művében Jean-Luc Marion ezt írja: „ A festészet kérdése nem más, mint a láthatóság kérdése és ezért mindenkit egyaránt érint – közös érzékelésünk, vagyis egyáltalán az emberi érzékelés problémája rejlik benne.”1Metszett fekete fatábláim a látással, láthatósággal foglalkoznak. A fekete szín, amely elnyeli a fényt, a metszés struktúrájából adódóan megjelenítheti azt.A kiállítás három termében a láthatósággal, a percepció különbözőségeivel és a természet és a művészet kapcsolódási pontjaival foglalkozom. A Szinte semmi sorozat a különböző tus-feketék érzékelésén-érzékelhetőségén keresztül vizsgálja a látással kapcsolatos problémáinkat. A Sötét erdő installációban a rajzszenekből álló erdő egyszerre utal a természet pusztulására, az élet alapvető anyagára és a művészet védő szerepére, hisz ezekkel a rajzszenekkel egy burok képződik a fák köré, megerősítve, megvastagítva azt. A Fekete tenger című videó és installáció a víz hullámzásával és időtlen feketeségével ismétli az első teremben lévő Szinte semmi sorozat látással és érzékeléssel foglalkozó munkáit, így jutva vissza a festészet és a láthatóság kérdéseihez.
1. Jean- Luc Marion: A Látható kereszteződése, Bencés Kiadó Pannonhalma, 2013, 5. o.
Az INDA Galéria szeretettel meghívja
NAGY BARBARA: SÖTÉT ERDŐ, SÖTÉT VÍZ
című kiállításának megnyitójára 2025. szeptember 10-én, szerdán 18 órára.
Megnyitja: Földényi F. László, esztéta
A látás kereszteződése című művében Jean-Luc Marion ezt írja: „ A festészet kérdése nem más, mint a láthatóság kérdése és ezért mindenkit egyaránt érint – közös érzékelésünk, vagyis egyáltalán az emberi érzékelés problémája rejlik benne.”1Metszett fekete fatábláim a látással, láthatósággal foglalkoznak. A fekete szín, amely elnyeli a fényt, a metszés struktúrájából adódóan megjelenítheti azt.A kiállítás három termében a láthatósággal, a percepció különbözőségeivel és a természet és a művészet kapcsolódási pontjaival foglalkozom. A Szinte semmi sorozat a különböző tus-feketék érzékelésén-érzékelhetőségén keresztül vizsgálja a látással kapcsolatos problémáinkat. A Sötét erdő installációban a rajzszenekből álló erdő egyszerre utal a természet pusztulására, az élet alapvető anyagára és a művészet védő szerepére, hisz ezekkel a rajzszenekkel egy burok képződik a fák köré, megerősítve, megvastagítva azt. A Fekete tenger című videó és installáció a víz hullámzásával és időtlen feketeségével ismétli az első teremben lévő Szinte semmi sorozat látással és érzékeléssel foglalkozó munkáit, így jutva vissza a festészet és a láthatóság kérdéseihez.
1. Jean- Luc Marion: A Látható kereszteződése, Bencés Kiadó Pannonhalma, 2013, 5. o.
Kiállítás: 2025. szeptember 11. – október 22.
Nyitvatartás: kedd-péntek: 14-18 óra között vagy előzetes bejelentkezéssel
Földényi F. László:
„Szinte semmi”
Nagy Barbara képeiről
A feketénél is feketébb minden ezen a kiállításon. Első pillantásra hajlamos is lennék mindent ezzel az egy színnel jelölni. Ám ha alaposabban nézni kezdem a műveket, a feketének számos árnyalatát fedezhetem fel. Pontosabban: ugyanazt a jobb szó híján koromfeketét látom mindenütt, de ez változik, attól függően, hogy milyen a megvilágítás, milyen szögben esik a művekre a fény, milyen irányból nézem őket. Látom a feketét, ami köztudottan a fény hiányát jelenti, de közben mégis van fény, ami nélkül látnék semmit. A feketeséget elvben nem látni. És hasonlóképpen a fényt sem látni. Ha látunk valamit, azt a fénynek köszönhetjük, de közben magát a fényt éppúgy nem látjuk, ahogyan a szemgolyónkat sem, miközben nézünk vele. És ezzel máris egy olyan problémához érkeztem, ami Nagy Barbara művészetének központi kérdése: a látható és a láthatatlan viszonyához. Ez amúgy minden kultúrának és mitológiának is egyik alapvető kérdése.
De ne szaladjunk ennyire előre. Nem filozófiai kérdéseket látunk itt, hanem műalkotásokat, amelyek elsősorban az érzékeinkre hatnak. A fekete mindenekelőtt mint szín jelenik itt meg, a szín pedig az élet egyik alapfeltétele, hiszen, ahogyan a színek nagy szakértője, Johannes Itten írta A szín művészete című könyvében, színek nélkül halott lenne a világ. A fekete a fehérnek az ellenpólusa, s az emberi szem által érzékelhető színek a milliónyi árnyalatukkal együtt – egészen pontosan: 16.777.216 szín - e kettő között helyezkednek el. Vagyis a fekete az érzékelés határhelyzete – Itten szerint a fekete bársonynál nincs feketébb -, s a szemünkkel nem tudunk ezen túllépni. Helyesebben túllátni. Pedig bizonyára a feketén túl is van olyasmi, amit más élőlények talán érzékelnek és látnak. Mi azonban ezt színnek már nem nevezhetjük, noha bizonyára létezik. Nem látjuk, legfeljebb elgondolhatjuk. Végül is a létezés nem korlátozható arra, amit az érzékeinkkel befogadunk – William Blake az érzékelés kapuiról írt, amelyeken át kell menni ahhoz, hogy magát a tiszta létezést átélhessük. De ezzel újból egy filozófiai problémába ütköztem, noha változatlanul az itt kiállított művekre szeretnék koncentrálni.
Nézem tehát továbbra is a műveket, s azt látom, hogy Nagy Barbara milyen sokrétűvé tudja tenni azt, ami pedig elvben nagyon is homogén. Fekete tenger, ezt a címet adta az egyik teremben látható műveknek. Ezek minden új szögből nemcsak más és más mintázatot mutatnak, s ily módon szinte mér hullámzanak, hanem másként is csillognak. Ragyog a fekete – vagyis feketeként elnyeli ugyan a fényt, de közben érvényesülni is engedi. A sötétség ezeken a képeken teret ad saját ellenlábasának, tudva, hogy hatalmát ez úgysem veszélyezteti. Úgy fekete, hogy közben nem csak fekete. A Fekete tengert is a legtöbb nyelven feketének nevezik, noha nem fekete. Ahogyan egyébként a Vörös tenger sem vörös, legfeljebb vöröslik. A fekete tenger meg „feketéllik”. Úgy, mint ezeken a képeken a fekete: hullámzik a felszínük, a fatáblák erezete olyan, akár a tengeré, hol ilyen árnyalatuk van, hol olyan, bizonyos szögből még a kéket is felfedezni vélem. De közben az egész mintha fagyott is lenne. Vagy legalábbis mintha megdermedt volna. Azért használom ezt a szót, mert évezredeken keresztül a dermedtség szóval írtak le egy bizonyos állapotot: ha a vér megdermed, akkor túlsúlyba kerül a fekete epe – közismertebb nevén a melankólia. Ami Nagy Barbara művészetében egyébként gyakran fel is tűnik. Tematikusan nem jelenik meg ezen a kiállításon, de alapérzésként áthatja az itt kiállított műveket is. A melankólia, ha feltűnik, mindenre rátelepszik. A feketeség is, mégoly sok árnyalata legyen, semmit nem hagy érintetlenül. Mindent beborít, el lehet tévedni benne, akár egy erdőben.
Sötét erdő a címe a térben elhelyezett, fákat és ágakat imitáló plasztikáknak. Erről az erdőről és az ösvényekről – a Fekete tenger analógiájára - elsőként szintén egy földrajzi hely jut eszembe: a németországi Fekete erdő. Itt van a Duna forrása, amely egyébként a Fekete tengerbe torkollik. Itt, ebben az erdőben élt Heidegger is, aki a létezést úgy különböztette meg a léttől, ahogyan más filozófusok a láthatót a láthatatlantól. A mesék erdőit is megidézik ezek a plasztikák – azokat az erdőket, amelyekben örökös veszélyek leselkednek a gyerekekre, például Jancsira és Juliskára, akik azután valami csoda folytán mégis megmenekülnek. És van még egy erdő, ami eszembe jut róluk: az a sötét erdő - „selva oscura” -, amelyben Dante tévedt el, mivel az igaz, pontosabban egyenes - „diritta” - utat nem lelte. Ebből a sötétlő, homályos erdőből szállt alá egy még nagyobb sötétségbe, hogy onnan kanyargós utakon át az egyre világosabb régiókba kapaszkodjon fel, hogy végül megérkezzen az örök fénybe, amelyet emberi szemmel már nem látni. Ez az utazás olyan, akár a lélek terápiája: a sötétségben, az elveszettségben veszi kezdetét, hogy megtisztuljon és a fénybe jusson ki, ami már egy másfajta elveszettségnek felel meg. Ez az önkívület elveszettsége, amikor az ember kilép önmagából. Szó szerint: eksztatikus lesz. Az elveszettség – görögül kenózis - és az eksztatikus magára találás nem áll távol egymástól. Gondoljunk a 16. századi nagy spanyol misztikusra, Keresztes Szent Jánosra. „Vaksötét éjszakában, /szerelem vágyától lángokban égve, /én boldog messze jártam!” - írta A lélek sötét éjszakája című művében. „Nem vette senki észre, /csöndes volt házam, elpihent a népe” – folytatja, majd: „más fény nem is világolt, /egyetlen a szívemben égő láng volt. /Mutatta fényesebben /a délidőben csúcson járó napnál, /utamat hol keressem.”
Van tehát valami misztikus a feketeségben. Még a legközönségesebb helyzetekben is. Ha például írok valamit, töltőtollal, és elégedetlen vagyok vele, akkor kihúzom – pontosabban áthúzom, akár odáig menően, hogy semmit ne lehessen látni belőle. A feketével elrejtek valamit – ami azt is jelenti, hogy a feketeség mögött kell, hogy legyen valami, ami túl van a fekete sötétségén. A legközvetlenebb feketeségben is ott lappang a transzcendencia. A Zohárban az élet fája gyökeréhez társítják a fekete színt: a Végtelen, vagyis az egyetlen Isten tíz csatornán keresztül árad ki, s a legutolsóhoz, aminek Malchut a neve, a fekete szín társul. De a fekete szín és a misztika kapcsolódására más példákat lehet említeni, a 17. század elején működő angol tudósnak, Robert Fluddnak a fekete négyzetétől kezdve, amely a teremtés előtti semmit ábrázolta, Malevics fekete négyzetein át Ad Reinhardt fekete festményeiig bezáróan, akinek tiszteletére Nagy Barbara több képet is készített, és ezt a találó címet adta nekik: Szinte semmi.
Igen, szinte semmi. És mégis, mennyi mindent látni ezen a kiállításon. Milyen sokrétű az, ami látszólag szűkre van mérve. A szinte szó egyébként etimológiailag a szín szóból jön, aminek eredeti jelentése: felület, látszat. Minden szín látszat csupán, s elfed valamit, aminek nincsen színe és ezért nem látható. Ezen a kiállításon is minden látható, szemmel letapogatható. Mégis, bármennyire szeretnék erre a láthatóságra koncentrálni, a művek óhatatlanul olyasmire is irányítják a figyelmemet, ami nem látható. Nehéz úgy nézni a feketét, hogy közben ne gondoljak valami egyébre. Amit látok, az több, mint önmaga. Vagy éppen kevesebb. Szinte – igen, ez is lehetne ennek a gondolatébresztő kiállításnak az alcíme.
Nagy Barbara: Sötét erdő, sötét víz, Inda Galéria, 2025. szeptember 10.
– október 22.
