Pocock, Philip: A fotográfia végjátéka
2016. november 23. – 2017. február 3.A fotográfia végjátéka
Philip Pocock kiállítása az INDA Galériában
Az INDA tízéves jubileumi sorozatának utolsó, és egyben a következő évet indító kiállításán egy Magyarországon eddig kevéssé ismert, ám rendkívül gazdag és változatos utat bejárt művész, a Berlinben élő és dolgozó, kanadai Philip Pocock 1988 és 1994 között készült fotóalapú munkáiból, fotófestményeiből mutatunk be válogatást.
Az 1954-ben Ottawában született, eredetileg a kor vezető filmes akadémiáján, a New York Universityn filmezést tanult Pocock életműve a fotográfiától a videón, performanszokon, installációkon át a hálózati médiaművészeten át a kollaboratív és részvételen alapuló művészetig terjed. A Velencei Biennálén (1993) bemutatott projektje, a kasseli documenta X-en (1996), a linzi Ars Electronicán (2003) vagy a berlini Transmedialén (2010) és más, hasonlóan rangos fesziválokon való részvétele mellett számtalan nagy kiállítóhelyen és vásáron szerepeltek munkái és projektjei, köztük a New York-i Whitney Museum of American Artban, a kölni Ludwig Museumban, a Karlsruhei ZKM-ben, a szöuli Nam June Paik Art Centerben, a helsinki Kiasmában, a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban, az amszterdami Stedelijk Museumban, a Berlinische Galeriéban, az Art Gallery of Ontarióban, illetve az Art Baselen és az Art Cologne-on.
Egyik kezdeti kollaboratív digitális projektjeként nevéhez fűződik többek között az első desk-top publikációként megjelentetett művészeti folyóirat, az 1988-ban New Yorkban általa és John Zinsser által alapított, Journal of Contemporary Art megalapítása és társszerkesztése, amelyben a szerkesztők olyan művészekkel beszélgettek a kortárs művészet kérdéseiről, mint Arakawa, Daniel Buren, Jeff Koons, Jack Goldstein, David Reed, Gerhard Richter, Marina Abramovic, Christo, Gilbert and George, Antony Gormley, Annette Messager, Mariko Mori, Takashi Murakami, Cindy Sherman, Kiki Smith, Bill Viola és mások.
Pocock mostani, első magyarországi kiállításának személyes vonatkozása, hogy fotóművészi pályájának kezdetére meghatározó hatással volt munkatársából (főnökéből) lett barátja és mentora, Cornell Capa, Robert Capa öccse. Kapcsolatuk abban a tíz évben alakult ki, amikor Pocock a Cornell Capa által alapított, New York-i International Center of Photographyban (ICP) tanított.
A fotográfia végjátéka – a fotótól a fotófestészetig
Pocock INDA-beli kiállítása „A fotográfia végjátéka” címet kapta, és Pocock munkásságának hat évében, 1988 és 1994 között készült műveinek egyik, önmagában, az életművön belül és általános történeti kontextusban szemlélve is fontos irányát mutatja be.
A tárlat Pocock absztrakt, fotófestészeti munkáira koncentrál. A csak röviden bemutatott, vagy inkább csak felmutatott, jelzett kiindulópont a művész New Yorkot és Berlint dokumentáló, lírai fotósorozata. Ezekből a hatalmas anyagokból most összesen öt darab látható az első teremben, mellettük szerepel a közösségi médiában a sorozatokra az utóbbi időkben adott olvasói reakciók dokumentációja.
Leomló falak
Innen kiindulva, a termeken végighaladva azon a folyamaton próbáljuk végigvezetni a nézőt, ahogy a képek tárgyiassága fokozatosan feloldódik, áttűnik egy festői, az absztrakt expresszionizmust vagy a lírai expresszionizmust idéző képiségbe. Pocock azonban a fotográfia felől a fotográfia vegyi eljárásaival bontja le szó szerint is a dokumentumszerű képein megjelenő falakat és a figurativitást a 80-as évek végén. Azóta már a gyártásból kivont, páratlan fényhatásokat lehetővé tevő cibachrome alapfelületen hoz létre egyedi, nem reprodukálható festményeket.
Nem festékkel, hanem vegyszerekkel dolgozik, előhív, redukál, ecsettel fest a fényérzékeny anyagra, esetenként a hívóműhely sötétje helyett nappali fényben. Ahogy azt Francq Volders rendezőnek a 80-as évek végi New York alternatív művészeti szcénájának bizonyos köreit bemutató, „A Late Modernist Discourse, 1988-9” című dokumentumfilmjében megszólaló Pocock maga deklarálja: „Azt a kérdést vizsgálom, hogy hol végződik a fotó és hol kezdődik a festészet. Itt és más médiumokban is mindig megpróbálom lebontani a vizuális médiumok közötti határokat [...] Nincs szükségem tubusos festékre. Minden szín jelen van a papíron, én pedig eltüntetem azokat, amikre nincs szükségem. [...] Ma sokan a művészet és a szórakoztatóipar határait próbálják lebontani. Én viszont nem szeretném feladni a művész-szerep klasszikusabb értelmezését… ” (A dokumentumfilm Pocockot bemutató részletét egy kis képernyőn, archív, kezdetlegesen digitalizált változatban a kiállításon is bemutatjuk.)
A látvány tétje – avagy falak akkor és ma
Pocock tehát a művészet és szórakoztatóipar határainak lebontása helyett a digitális kor hajnalán a tudományos ismeretek birokában lévő, kísérletező, médiumok átjárhatóságát kutató művész pozícióját veszi fel. Ezt társadalmilag felelős, etikailag elkötelezett alapállásnak tartja. Kifejti, hogy amikor a tudomány és a technológia alkalmazásaiban lehetséges veszélyként benne van a környezet és az ember tönkretétele, az ember nem legyinthet a tudományra, mondván, hogy arra már úgysem lehet hatása. Ismernie, használnia kell a folyamatokat, az ő adott esetében a kémiai reakciókat, hogy valamennyi ellenőrzése legyen a környezetet, az életteret befolyásoló hatások felett. Ezeknek az ismereteknek, a birtokukban végrehajtott kísérletezésnek az eredményei az ő esetében a kiállításon bemutatott képek. Ezek a fotófestmények a konkrét képiségtől megszabadított absztrakt festményként is értelmezhetők, de egyben a kép, a látvány létrejöttének vegyi folyamatát közvetlen megjelenítéssé leképező dokumentációként (fotóként) is felfoghatók.
A fotográfia végjátékának, azaz a határok lebontásának, és egyben a konkrét tárgyak, köztük a falak képi ábrázolásának kötöttségétől való megszabadulásnak tehát a látvány, a kifejezés szabadsága a tétje Pocock számára. Ezt ő emellett az adott időszakra vonatkozóan a szólás, önkifejezés, művészi megnyilvánulás, a kép szabadságának egyéb, nyugati erőstruktúrák és keleti-európai kommunista ideológiák általi limitálásával is szembe helyezte. Mindezt az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején, a falak lebontásának idején, amikor 1990-ben maga is Kölnbe költözött.
A kiállítás a munkák és az azokat létrehozó elméleti és történeti kontextus révén ezt az időszakot idézi fel. Az első terembeli konkrét fotók témája és emlékszerűsége, valamint a többi szobában bemutatott, absztrakt fotófestmények időtlensége és a létrejöttüket inspiráló gondolati indíttatás azonban nagyon is közvetlen átjárást ad a mához, amikor kevés téma aktuálisabb, mint az éppen újra emelkedő falak lebontása.
Kozma Zsolt, a kiállítás kurátora
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_Pocock
https://www.youtube.com/watch?v=IV2ISXDTTvg
https://www.youtube.com/watch?v=Dn_t22gqnD0
https://www.youtube.com/watch?v=WGEa_hoiBow
https://www.youtube.com/watch?v=3-AOslOspXs
VISSZA